Hamarosan itt a Valentin nap, és még mielőtt pár olyan tanácsot osztanék meg veletek, ami elsősorban a pároknak szól, hogy hogyan lehetne megünnepelni ezt a jeles napot, fontosnak tartottam egy igazi hús-vér történetről mesélni.

Már több mint egy éve vagyunk együtt, és már több, mint egy éve van bennem egy kimondatlan mondat: Mert neked soha nem leszek igazán jó!

Tudom, első hallásra eléggé játszmásnak tűnhet, sőt picit abszurdnak is. Jogos lenne a kérdés, hogy akkor miért vagy vele? Egyszerű: mert szeretem.

Valamikor még tavaly nyáron kezdődött az egész, hosszú idő után végre úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom, hogy valakivel együtt legyek. Ez is furcsa lehet, hiszen milyen lehet az a párkapcsolat, amibe az ember úgy megy bele, hogy próba-szerencse. Igazából jó, hiszen sokszor csalódtam, sokszor éreztem azt, hogy én mindent beleadok a történetbe és ahelyett, hogy rózsaszín felhő keletkezne, egy szaros SMS-t kapok, hogy sajna ez nem megy, meg ne haragudjak stb.. Milyen érzése lehet ezután egy embernek, aki oly sokszor próbálkozott beleadni apait-anyait a történetbe és cserébe még egy normális búcsúzásban sem volt része? Hát ilyen.

Szóval az első csók után éreztem, hogy ez valamiért különleges, ez valamiért másabb, mint a többi, hiszen megért, érti a problémáim és “úgy néz rám…”. A fene sem gondolta, hogy igazából ez csak az újdonság ereje lesz. (A fene alatt engem értsetek.) Nem hittem azt, hogy pár hónapon belül ilyen fájdalmak fognak érni. Ahogy elkezdődött az egyetem és mindketten visszaálltunk a régi kerékvágásba, valahogy minden más lett. Nekem nem volt könnyű, se a családom, se a környezetem nem segített abban, hogy boldog, felszabadult legyek… Éppen ezért vártam azt, hogy na majd Ő. Ehhez képest csak folyamatosan romlott a dolog. Azt éreztem, hogy nem ért meg, hogy folyton olyan dolgokat akar, ami nem megvalósítható, amikor arról beszélgettünk, hogy mi mire is vágyunk, akkor ő csomószor lehurrogott, hogy márpedig az úgy lehetetlen, nagyon rosszak az elképzeléseim.

Gyakorlatilag úgy zárkózott magába, hogy közben engem is összetört. Nem azért nem volt jó vele, mert őszinte volt, vagy mert nem egyezett a nézetünk a jövő kapcsán, hanem azért mert folyamatosan kritizált. És nem is akárhogy. 

Egy alapjában tisztalelkű emberről beszélünk, aki nagyon humoros volt és aki nagyon tudott szeretni, viszont egyszerre úgy meg is tudta az embert bántani egy-két mondattal, hogy csak álltam és bámultam. Nagyon vegyesek voltak mindig az érzelmeim a dolgokkal kapcsolatosan. Ő mindig mást akart, másként viselkedett, mint ahogy én azt elképzeltem, és sokkal inkább szólt ez a kapcsolat róla, mint rólunk.

Én mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok neki eléggé jó. Pedig úgy igyekeztem, sokszor olyan dolgokat csináltam, amit nem is magam miatt akartam, hanem azért, hogy hátha ezzel elérem az ingerküszöbét. Hát nem így történt.

Persze voltak jobb pillanatok is, kétségkívül, de az elmúlt másfél évben, egyre inkább azt éreztem, hogy ebben a történetben ketten vagyunk, de a forgatókönyvbe nincsen igazán beleszólásom. És ez rossz érzés volt…

Sokszor éreztem nagyon rosszul magam a társaságában, és sokszor éreztem azt, hogy jobb lenne, ha ezt így inkább nem is folytatnánk, de mindig féltem, hogy megsértem, hogy talán velem van a baj, és talán nem ő kéne megváltozzon, hanem én. Hosszú ideig gondolkodtam, hogy hogyan is mondhatnám el neki azt, hogy nálam betelt a pohár, sokkal többször érzem rosszul magam mellette, mint jól, és ahelyett, hogy azt éreztem volna, hogy megbecsülnek, szeretnek, sokkal inkább azt éreztem, hogy átformálnának.

Majdnem másfél hónapba telt, ameddig ugyan gombóccal a torkomban, de elmondtam neki, hogy ez így már nem fog működni… Közben pedig nagyon fájt, hogy ez így alakult, de hihetetlenül megkönnyebbültem, miután végre kimondtam, hogy váljunk szét…

Én azóta is próbálom összerakni magam, hogy újra önmagam lehessek. Keresem, hogy igazából melyik az a részem, ami én vagyok, és melyik az, amit a pár éves kapcsolat alakított át rajtam. Nem tudom eldönteni, hogy igazából pozitív volt ez a dolog, ami velem történt, vagy tényleg negatív. Még mindig kételkedem ebben, de igazából örvendek, hogy megtörtént. Az elválás szép, csendes volt és az emberi kapcsolatunkon nem esett csorba. Sokat tanultam tőle, csak nem biztos, hogy én ilyen akartam lenni…

Most pedig szingliként ünneplem a Valentin napot, és kicsit azt érzem, hogy jobb ez így mindkettőnknek.

Hátha egyszer, valamikor, valakinek, majd pont jó leszek.

Comments