Csalók mindenhol vannak. Szerintem mindannyiunkat többször is átvertek már pénzzel is, szóval ez sem új a nap alatt. Akkor mitől mégis akkora siker a Netflixen megjelenő doksifilm? Mert itt az érzelmek az áltagosnál sokkalta fontosabb szerepet játszanak.

Bár a film csak a napokban jelent meg, a történet sokkal régebbre nyúlik vissza. A nyilvánosság számára legelőször itt volt látható. Igen, 2018 elején kezdődött Cecilenek a története Simonnal, nem máshol, mint a Tinderen. A csaj, mint ahogyan a Tinderen ezt szokás, húzta jobbra-balra a potenciális társakat, míg bele nem botlott Simonba. Az első találkozó olyan jól sikerült, hogy rögvest közös utazásra és találkozásokra került sor. A film nagyon szépen és meglehetősen részletesen ismerteti a nézővel a legapróbb részleteket is. Nagyon életszerű az egész, véleményem szerint ez majdnem bármelyikünkkel megeshetett volna. Fényűző élet, kedves szavak, hosszútávú tervek, egyszóval minden, ami bizalmat ad (bár én ebben az esetben inkább a kecsegtet szót használnám), minden arra mutat, hogy megütötte a főnyereményt. És pont ez lett mindenki veszte is.

Simon ugyanis nem kicsiben utazott, ő egy igazi nagystílű gazember volt, aki mindent bevetett azért, hogy sikeres legyen, ezalatt nem csak azt értem, hogy teljes mellbedobással adta a szépfiút, hanem útlevelet hamisított és követőket vásárolt az Instagramon (nem látom, hogy másként hogyan tudott volna százezres követőtábort összetoborozni).

Bár a filmben szereplő három pórul járt nő közül csak egyiknek ismerjük a teljes történetét a kezdetektől egészen az átverésig, meghökkentő volt azt látni, hogy nem csak szerelmi szálon keresztül használta ki a nőket, hanem elég volt neki egy “gyengébb szál”, a barátság is. Kicsit szürreálisnak tűnhet, hogy gyakorlatilag Európa összes országából sikerült egy-egy nőt összeszednie, magának pedig olyan személyiséget összelegóznia, ami minden nő számára az álompasit jelenti.

Arccal, névvel, őszintén nyilatkozva:

Hihetetlenül meglepő volt számomra, hogy a három áldozat, arccal, névvel vállalta a megjelenést, kitéve ezzel magukat a negatív megjegyzések özönének, nem mellesleg pedig veszélyeztetve ezzel egy kicsit saját biztonságukat is. A film elején hihetetlennek tűnt számomra, hogy igazi “hús-vér emberek” vannak a képernyőn és ők maguk mesélnek a történtekről. Nagyon bátornak tartom ezért őket!

Le lehet vonni valamilyen következtetést, esetleg valamilyen tanulságot?

Bár a film nagyon megrendítő, főleg látni azokat a nőket, akiket a srác kihasznált, mégis azt gondolom, hogy kimondottan okulni nem tudunk belőle. Ez egy nagyon szomorú, de egyedi eset, ráadásul egy olyan rátermett emberrel a főszerepben, aki – még egyszer mondom – bárkitől ki tudna csalni pénzt, ha nem a Tinderen keresztül, akkor más módon. Természetesen tovább erősítette az emberekben azt, hogy jó elővigyázatosnak lenni, illetve, hogy a Tinderen nem csak az lehet a legnagyobb probléma, hogy valaki nem gondolja veled komolyan a dolgokat, hanem simán kicsalhatnak belőled pénzt, vagy a testi épséged is sérülhet.

A film a Netflixen elérhető, annak ellenére, hogy dokumentumfilmként van eladva, stílusát és a történetet tekintve egyáltalán nem illik rá ez a megnevezés.

Az egyébként feszes és szórakoztató filmből nekem az a nézőpont hiányzott, hogy a lányok mit gondolnak arról, ami velük történt. Hogy tennének-e valamit másképp a jövőben, vagy ezentúl sincs semmilyen ráhatásuk arra, hogy ki és hány százezer dollárt csal ki belőlük? Hogy hibáztatnak-e bárkit vagy bármit Simonon kívül?

Mert szerintem az a világkép is hibás, amely azt sugallja a mai fiatal korosztálynak, hogy az értéküket az adja, melyik varázslatos sziget tengerpartján, melyik menő város látképe előtt, milyen luxusautóból kiszállva pózolnak tökéletes testtel az Instagramon. Az a világkép hibás, amely elhiteti emberek millióival, hogy a boldogság egyenlő a szépséggel és a gazdagsággal. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a lányokat Simon elsősorban ezzel kápráztatta el: egy dúsgazdag élet ígéretével, amelyben az utazásokon, szórakozáson, shoppingoláson kívül semmi gondjuk nem lesz. Nos, ha valaki huszonévesen is hisz a Disney-mesékben, annak két oka lehet: az egyik az, hogy nem elég érett még a felnőtt életre, a másik pedig az a konzumkultúra, amely folyamatosan lila ködöket árul bárkinek, aki nem elég kritikus ahhoz, hogy félresöpörje.

Comments