Nagymamám nőnapja (VENDÉGPOSZT)
Vendégposzt Balla Noémitől, egy nagymamáról, aki fontos szerepet játszott mindvégig az életében.
Nagymamám egy kis Bihar megyei falucskában született, itt vészelte túl a második világháborút is, hat leány testvérével együtt. Sokszor mesélte, hogy az édesapját csak egyszer látta sírni, mikor az oroszok elvették a frissen learatott gabonát, és kénytelen volt üres vászonzsákokkal hazaállítani. Egyébként nem volt jellemző az ilyesfajta viselkedés, dédnagyapám szigorú, férfi volt, gondosan bújtatta a hat lányát és a feleségét, hol a németek, hol az oroszok elől, leginkább sikerrel.
Mikor hatvan évvel ezelőtt megismerkedtek nagytatámmal, a fiatal, jóképű ereje teljében izzó kováccsal, annyira megszerette, hogy baptista neveltetés ide vagy oda, megtalálta a módját annak, hogy megismerkedjenek, természetesen a kor szigorú szabályai szerint. Legalábbis, nekem az unokának, így mesélte mama, aki soha nem szeretett olyan világi dolgokról beszélgetni, mint a szerelem, szenvedély vagy vágyak. Mégis úgy tűnik, hogy valamikor az ő lelkében is kellet forrjon a láng, hiszen, akármilyen nehéz elképzelni, de ötven évvel ezelőtt még komoly problémába ütközhettek azok a szerelmesek, akik más és más egyházi felekezetekhez tartoztak. Nagyapám egy négygyerekes parasztcsalád legkisebb (református) gyermekeként született egy festői Szilágy megyei falu, utolsó előtti házába. Mikor esett az eső, nagyapám mindig a tornácon fejtette a málét, és hol áldotta az esőt, hol kevésbé volt elégedett Isten döntésével, ez általában attól függött, hogy mennyire közel van az aratás időpontja, tudniillik minél közelebb került az augusztus, annál inkább került nagyapám feszült hangulatba, ha esőre húzott inkább az időjárás kedve. Ilyenkor még a vasárnap sem volt szent. De ilyenkor – mikor esett az eső -, én nagyon boldog voltam, mert ha eleget kérleltem, és befejezte a dolgát mindig malmozott velem babszemekkel. Soha nem hagyott nyerni, hiába kérlelte nagymamám nagy bosszankodva, az ő női szíve nem értette ezeket férfi nevelési elveket, meg amúgy a kártyajátékokat sem, amit szintén előszeretettel játszódtunk együtt tatával. Mikor esett az eső, olyan közel volt az erdő, hogy szinte beleszippanthattam a ködöt a tornácon. Ahogy a ködfelhő kiengedte öleléséből a még harmatos erdőt, az az én gyermek szívemnek maga volt a katarzis. Olyanféle, amit csak gyerekként tapasztal meg az ember, viszont majd csak felnőttként tudja értékelni. Nagymamám gyűlölte az egészet.
Nagyváradon ismerkedtek meg végül, és nagyapám családi tiltakozása ellenére (baptista nőt, a családba!?) mégis összeházasodtak. Öt évig éltek egy pincelakásban, amit rendszeresen elöntött a talajvíz, majd mire édesapám megszületett kigyűltek a pontok, és a város központjába egy kétszobás tömbházlakásba költöztek. Nagyapám gyűlölte az egészet, addig galambokat tartott.
Nagyapám nem volt egy olvasott ember, krumpliszedés közben csak bibliai kvízeket tudtunk játszani, mert hát nagyapám csak a Bibliát olvasta, meg persze a zsoltárokat és efféle imádságoskönyveket meg kalendáriumokat. A kalendáriumokat különösen szerette, mert oda lehetett írni minden nap mellé, hogy hány tojást tojtak a tyúkok. Kétkezi munkás férfi volt, nem sokat törődött a külcsínnel, akkor is bocskort hordott, mikor már az egész faluban nevetséges volt, mert már senki nem húzna fel ilyen sarut a lábára vagy, mert már senki nem él, aki ezt megtehetné. Nagyapámat nem érdekelték ezek a világi dolgok.
Én ugyanabban a kétszobás blokkba születtem, ahova apám is érkezett. Mikor szép volt az idő, az egyszerű fabútorok úgy csillogtak, mint egy csillagösvény, be is véstem míg nagymamám mosott egy vállfával az egyik bútorba, hogy 4. Ennyit tudtam, mert ennyi éves voltam. És akkor jött tata haza a piacról. Neki ez az egyik hobbija is volt, eltelt az idő, míg a Körös partja mentén elsétált a Kispiacra, megvette a dolgokat, amiket nagymamám előtte pontosan megírt, meg még valami apróságot és ballagott vissza haza, ugyan azon az úton, ugyan azokkal a léptekkel évekről évekre. Még akkor is türelmesen ment és ment mikor mama már harmadjára felejtett el valamit a bevásárló listáról, ő csak szerényen fordult vissza, soha egy rossz szó nélkül. Én ezt akkor nem csak, hogy nem értettem, de még fel is háborított ez a feltétlen megadás. De volt egy nap március elején, ami más volt. Nagytatám mindig virággal jött haza a piacról, gyönyörű illatos virágokkal, nagymamám tavaszi kedvenceivel. Bejött a picike kis ajtón, várt pár pillanatot, hogy nagymamám ráfigyeljen és mikor átadta a csokrot mindig adott egy csókot a szájára, én ilyet csak kétszer láttam egy évben, Nők napján és olyankor mikor nagyon sokáig nem látták egymást. Nagymamám, rögvest vázát keresett és különös műgonddal vízbe helyezte a halott virágokat, beleszagolt – még talán óvatosan meg is simogatta a szirmokat – és boldog mosolyba öltözve ünnepelte a Nők napját.
Nagytatám ötvenhat év házasság után engedte el mamám kezét, én pedig most ünneplem az első Nők napját, nagymamám nélkül – akivel ezen a napon mindig különösen nagyokat beszélgettünk – jöttem rá, hogy számomra miért vált a Nők napja a Szeretet napjává is.