Gaudeamus igitur/Juvenes dum sumus… sokaknak ezek a sorok járnak a fejében. Hiszen már csak egy hét, és ballagnak a 12-es diákok. Ennek margóján megpróbálok visszaemlékezni a saját utolsó hetemre az iskolában.

A sors iróniája, hogy akkor is pont ugyanannyira meg voltam hűlve, mint most… Ez nagyban segít abban, hogy visszaemlékezzek, két paracetamol ízének kíséretében.

Az időjárás sokkal inkább tavaszi volt, mint most, s én teljesen át voltam szellemülve a ballagással. Nem fogok hazudni, vártam azt, hogy elballagjak, s az érettségin is túl legyek. És, mint ahogy azt sokunk szülei mondani szokták, nem tudtuk megbecsülni a jó dolgunkat… Bármikor visszamennék az iskolába, s újraélném az egészet. Pontosan úgy, ahogyan csináltam, vagyis majdnem…  

Az, hogy visszakívánkozom, és mindig melegség tölt el az iskolám nevének hallatán, az nagyrészt köszönhető az osztályközösségünknek és az osziknak, akik vezették az osztályközösséget, és nem utolsó sorban az egyik legjobb fej igazgatónak. Apáczais voltam, csakhogy mindenki számára tiszta legyen, humán osztályos, és boldog. Nem, nem úgy, nem úgy, mint a filmekben: féltem a román érettségitől, féltem a földrajz érettségitől, féltem attól, hogy mi vár engem. És még most is félek…

Az érettségitől már nem, az lejárt szerencsésen, de tény, hogy a Szigeti veszedelemet továbbra sem szeretem és a Dacia literarăt sem. A Riga Crypto și Lapona Enigel meg szerintem egész éltemben tök homály marad. Egy gomba és egy csaj beszélgetéséről szól. Az egyik nem szereti a nedves talajt, a másik meg napszúrást kap… A gomba szereti a rénszarvasos lányt, de a rénszarvasos lány nem szereti viszont. A pasi gomba háromszor szólítja, kérleli, hogy alkossanak egy párt, de a lány folyton kitérő válaszokat ad és végén a románcból nem lesz semmi. No, kb ennyit jegyeztem meg sajnos belőle, de tény, hogy még a mai napig jól szórakozom ezen, ha nagy ritkán eszembe jut. 🙂 Higgyétek el, ti is eljuttok majd egy olyan pontra, hogy ezen jól fogtok szórakozni… de tudom, most még nem az az időszak van.

Az egész érettségis történetből a májusi hónap volt a legérdekesebb. A ballagási kártyák írásával, a bankett szervezésével s rengeteg közös selfie készítésével telt. No meg írtunk egymás albumjába olyan dolgokat, amelyek 10 év múlva is érvényesek lesznek. Kétségkívül az volt az iskolás létnek a tetőpontja… S oly’ gyorsan elröpült…

Az utolsó hét a tanárok búcsúztatásával telt. Egyesek képesek voltak az egész osztályt megríkattatni, ami nagy szó, mert 9-es korunkban még ez a tanárnő volt számunkra a mumus. Rájöttem, hogy az emlékezet megszépíti a dolgokat, a végén már senkire nem haragszol, s tényleg úgy érzed, hogy mindenkitől tanultál valamit. Mindenkinek hálás vagy, s örvendesz, hogy véget ér.

A legjobb dolog az utolsó hetekben a tanárok búcsúztatása mellett a szerenádozás. Azt gondolom, hogy ez az az idő, amikor a tanárokkal és a sulistársakkal el tudsz beszélgetni. Az éneklés és az őszinte beszélgetések mellett fontos szerepet kapnak a fotók is. Készítsetek fotókat, bármiről, bármennyit. Ezek lesznek, azt hiszem, azok a képek, amelyeket megnézegetve (nem, én sem nézem meg őket minden nap, viszont néha véletlenül belebotlok egy-egy emlékbe), mindig boldogság fog eltölteni (legalábbis nagyon bízom ebben.)

A közös éneklés, közös bulizás és a közös élmények hosszú ideig megmaradnak. Az iskolás lét utolsó hetei pedig beleivódnak az ember emlékezetébe. A sok mosoly, kacagás, terv, könny, őszinte szó… Ezek azok, amikre évek múltán is visszaemlékezünk.

Az utolsó hét, úgy érzem, mindenki számára meghatározó élményt fog jelenti, és azt kívánom Nektek, hogy kellőképp élvezzétek, s használjátok ki. 🙂 Örvendjetek annak, hogy még egy osztályközösség vagytok, s együtt tudjátok átélni a “felnőtté válás” utolsó pillanatait.

Jó szórakozást! És felejtsétek el 7 napra az érettségit. Higgyétek el, menni fog az, de most egyelőre a szórakozás részére kell koncentrálni!

 

A képek saját tulajdonom, másolásuk nem lehetséges! 

Comments