Már megjelent egy cikk, amely képeket közölt a búcsúról, ezek itt tekinthetőek meg, ezekből a képekből felhasználok néhányat én is illusztrációként.

Évek óta követjük közösen otthon a családdal a búcsút. Anya már kicsi korom óta mesélte, hogy mi hogyan is történik ezen az eseményen. Függetlenül attól, hogy én református vagyok, mindig is csodálattal néztem azt a rengeteg embert, aki pünkösdkor elzarándokol Csíksomlyóra.  Idén nekem is lehetőségem nyílt arra, hogy elmenjek.

Szombaton korán reggel keltünk, korábban, mint én azt előzetesen gondoltam volna. Udvarhelyről mentünk, autóval… Mégis reggel 5:30-kor keltem, hogy időben elérjünk. Az elején nem értettem, hogy miért kell ilyen korán kelni, hiszen Csíkszereda és Udvarhely közötti távolság könnyen megtehető egy óra alatt, s az a 5-6 km, amit az autótól a kegyhelyig meg kell tenni, az sem lehet több, mint bő 1 óra.

Aztán nagyjából az út közepén megértettem, hogy miért indultunk olyan korán. Hosszú, egymást érő autósor robogott, inkább araszolt, Csíksomlyó felé. Érdekes volt látni, hogy mindenki mennyire nyugodtan, kitartóan haladt a kijelölt cél felé, függetlenül attól, hogy ezt az utat gyalogosan tette meg, vagy éppen lovon. Ahogy elhaladtunk egy-egy csoport mellett, azok elővigyázatosan megálltak, s mosolyogva integettek az autósoknak. Kicsit olyan hangulata volt az egésznek, mintha egy nyári karácsony lenne…

 

Az autót Csíkszeredában hagyva, nagyjából 8 óra után egy kicsivel útra kerekedtünk, hogy időben feljussunk a kegyhelyre. Csíksomlyón én korábban az egyik nyáron már jártam, ám ehhez foghatót még sehol sem láttam. Az emberek a világ minden részéről özönlöttek. Kicsi gyerekes szülők, fiatalok, középkorúak, idősek. Tehetősek, szegények. Boldogok és szomorúak. Mindenki ott volt, más-más indíttatással, de azonos céllal. Mindenki a lelki megnyugvásért rótta a kilométereket a kegyhely felé. Voltak akik már tudták, hogy mi a csízió, s felkészülten, bottal, vízzel, étellel és halásszékkel felszerelkezve mentek, s voltak olyanok, akik nem tudták, hogy hogyan kell megfelelőképp öltözni, s a lábukat is sértette a cipő.

Az idő szép volt, bár én az előrejelzésekből ítélve azért felszerelkeztem vízhatlan cuccokkal is, hiszen tudtam, ha a tetőn elkap az eső, nincsen menekvés (szerencsére, csak a mise utolsó pár percében volt egy jó nagy zápor…).

Helyünket elfoglalva, szemben az oltárral, körbenéztem, s melegséggel konstatáltam, hogy özönlenek az emberek. Azt kell mondanom, hogy leírhatatlan az az érzés, ami a tömeg láttán az emberben képződik. Marketingesként azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen lenne az a marketing-kampány, ami ennyi lelkes embert képes lenne egy helyre vonzani, mi lenne az a termék, szolgáltatás, amiért az emberek képesek lennének ennyit sorban állni, ilyen korán kelni, s ilyen kitartóan lábon állni, nem törődve az esetleges időjárás okozta kellemetlenségekkel.

A katolikus egyházban a 2018-as év a fiatalok éve, illetve az idei búcsú jelmondata a következő volt: “Istenem, legyen nekem a Te igéd, a te szavad szerint!” Ezt akkor mondta Mária, amikor megtudta, hogy Isten fiát hordozza a szíve alatt. Marian Adam Waligóra pálos szerzetes ezt többször hangsúlyozta, illetve elmondatta a tömeggel is. Akaratlanul is elkezdett az emberek fejében valami motoszkálni. Az én fejemben az, hogy az élet sajnálatos módon nem igazságos, és olyan, hogy emberi egyenlőség, egyenjogúság, sajnos nincsen…

Az idei búcsú (is), úgy gondolom, mindannyiunk számára tanulsággal szolgált, nekem többel is. Az érzés, ami az embernek a televíziókészüléken keresztül átjön, összehasonlíthatatlan azzal, amit ilyenkor személyesen lehet ott érezni. Úgy vélem, hogy ha részese vagy a búcsúnak, sokkal inkább megérted azt, hogy miért fontos, hogy lelkileg rendben légy, s hogy megőrizd a sokat emlegetett lelki boldogságot még akkor is, ha a hétköznapokban ezt nehéz kivitelezni!

Ha teheted, legalább egyszer szánd rá ezt a hétvégét, s menj el a búcsúra. Garantálom, csalódni nem fogsz, s lehet, hogy megérted, hogy miért gondolkodik a melletted élő embertársad másként, mint te.