Valóban létezik a FOMO Sapiens? VENDÉGPOSZT
Képzeld el ezt a helyzetet : reggel van. Felkelsz. Első dolgod, amiután kinyitod a szemed és feleszmélsz, hogy a telefonodat a kezedbe veszed és azonnal fellépsz az internetre. Máris három üzenet vár, amire egy-kettőre válaszolsz. Ezt követi a különböző közösségi platformok böngészése. Reggel nyolc óra és a fölösleges információgyűjtés már meg is történt. Így telnek a napjaid első pillanatai, aztán meg a további szabad perceidnek nagy része. FOMO ez vagy csupán tudat alatt elsajátított berögződés? Koncz Dorottya vendégposztja
Mi a FOMO?
A FOMO angol mozaikszó, jelentése „Fear Of Missing Out” . Magyar fordításban ez talán úgy hallatszik, hogy „a lemaradástól való félelem”. Attól félünk, hogy valamiből kimaradunk, valamit elszalasztunk azzal, hogy nem vagyunk jelen (akár fizikailag, akár online), még akkor is, hogyha ez nem a legjobb érdekeinket hozza. A FOMO-fóbiát a közösségi média és az új technológia világa uralja, ami folyamatos jelenlétet von maga után. Függést, berögződést eredményez. A FOMO tulajdonképpen kéz-a-kézben jár a Nomofóbiával (no mobile phone phobia), vagyis a telefonmentesség fóbiájával. Akinek az egyik téren gondjai akadnak, valószínűleg a másikat is húzza maga után.
Aki FOMO-ban „szenved”, az elsősorban a pillanatnyi, másodsorban pedig a hosszú távon való egyedüllétét, magányát kívánja kiküszöbölni, viszont mindezt saját tudata alatt teszi. Az emberbe már olyannnyira berögzültek ezek a folyamatok, hogy az egésznek a miértjébe bele sem gondol. Ennek eredményeként folyamatosan jelen vagyunk a közösségi médiában, folyamatosan kommunikálunk valakivel ezeken a felületeken, folyamatosan információt gyűjtünk, aztán meg szolgáltatunk mások számára. Akkor vagyunk nyugodtak, hogyha mindenről elsőként értesülünk, mindennek a részesei vagyunk, hiszen tartoznunk kell valahová , máskülönben beindul a félelem mechanizmusa és az egyedüllét okozta pánik már csak lépésekre lesz tőlünk. Tartozhatunk valahóvá személyes körökben, munkahelyen, iskolában, egyetemi közegekben, kedvelt dolgaink szerint, viszont ugyanígy tartozhatunk valahová virtuálisan is. Hogyha részesei vagyunk egy közösségi platformnak, már azonnal társaságunk akad. Viszont ez a virtuális hovatartozás idő eltetével megakadhat ott, hogy ebből a burokból nem tudunk kilépni: a virtualitásból, ahol a fizikai jelenlét teljesen megszűnik. Most tényleg így akarunk jelen lenni az emberi kapcsolatainkban?
A félelmeink és az önismeretünk hiánya és biztonsága vezérelhet
A féltékenység nagy úr. Nem csak a kapcsolatainkban, hanem saját magunkkal szemben is. Mert a szomszéd kertje ugyebár mindig zöldebb, ezért őrületbe kergetjük magunkat. Az interneten sokkal intenzívebben lehetünk felvágósak, mint a való életben. Itt mindenki szabad teret kap arra, hogy azt dugjon az emberek orra elé, amit csak szeretne. Ezen a ponton vagyunk részesei mások életének és ezen túl kezdünk irigykedni arra, ami nekünk ugyan nem, de másoknak megadatik. Saját magunkat rúgjük a gödörbe az ilyen gondolatokkal és mindeközben elszalad az élet melletünk, úgy hogy észre sem vesszük azt, hogy a másokéban sokkal jobban jelen voltunk, mint a sajátunkban.
Tulajdonképpen mindennek lelki vonzata van. Lélektani szempontból nagy újdonságról nem beszélhetünk, a FOMO tulajdonképpen nem újkeletű, hiszen ezek az exisztenciális szorongások egyidejűek az emberiséggel. hiszen mindezek a tulajdonságok az internet világa előtt is megvoltak az emberiségben. Akkor miért kötjük ilyen szorosan ezt a jelenséget a technológiához?
A tudomány néhány éve kezdett el foglalkozni ezzel a jelenséggel, egészen pontosan 2011 óta létezik ez a problémamegnevezés. A kutatások alapján a közösségi média következtében leginkább a fitalabbak körében jelentkezik a FOMO-fóbia, hiszen legtöbb esetben ők azok, akik a folyamatos jelenlétet bizonyítják. Amíg az internet világán kívül is jelen van ez a probléma, a technológia fejlődése miatt megadatik számunkra az a lehetőség, hogy napi szinten és sokkal intenzíveb módon legyünk kitéve ezeknek az ingereknek, a korlátlan információgyűjtésnek. A kutatások azt is bizonyítják, hogy a FOMO érzés legtöbbször esténként, illetve hétvégenként jelentkezik az embereknél, hiszen ekkor zajlik a legtöbb történés, ekkor marad magára az ember és ekkor vágyódik oda, ahol éppen nincs.
A napokban megkíséreltem egy ilyen két napi közösségi média, és tulajdonképpen teljes internetdetoxot. Észrevettem magamon, hogy az esetek nagyobb százalékában, amikor semmittevésről van szó a telefon a kezemben van és közben olyan dolgokkal foglalkozom, amik tulajdonképpen másodpercenként lényegüket vesztik. Azon gondolkodom, hogy miért pont ezek a jelentéktelen dolgok, ezek a felesleges infromációk és képek azok, amiket könnyebben, valamint szívesebben fogadok be bármi másnál? Talán azért mert kikapcsol? Igen, lehet : teljesen megnyugtató a képek egybemosódása az elmémben, a gyors görgetések következtében. De ugyanakkor az is biztos, hogy ezek a felületek, olyan szintű felkavarodást okoznak bennem, amit kevésszer tapasztalok az életemnek más területén. Ez úgy hiszem, hogy a szavanélküliségnek tudható be. Így a gondolataimnak sokkal nagyobb szabadságérzete van, negatív értelmébe véve.
Egy hétvégémet rászántam arra, hogy internet nélküli ember legyek. Rengeteg energiámat elszívta a folyamatos lecsekkolás és becsekkolás, úgyhogy kicsit megálljt parancsoltam magamnak. A másik szempont, ami még erősített a döntésemen az az volt, hogy kíváncsi voltam, mi az, amire az időmet szánom internet nélkül. Annyira természetessé vált a jelenléte a számomra, hogy kihívásnak bizonyult nélküle élni/lenni. Elmondom, nem volt szörnyen nehéz. Amiután sikerült ezt a reflexszerű mozgást leállítanom magamban, hogy várakozás közben ne a Facebookot vagy az Instagrammot fűrkésszem, hanem mondjuk a környezetet magam körül, azután már nem is volt olyan nehéz. Azt vettem észre magamon, hogy a tartalomnak a hiányát egyáltalán nem érzem, inkább a megszokás nélkülözése volt nehezebb számomra. Egyébként sokkal több szabadidőm lett így, amit sokkal hasznosabban és kreatívabban kitudtam használni. Sokkal több perc jutott arra, hogy a saját gondolataimra figyeljek, így a saját elképzeléseim teljes mértékben az enyémek voltak, mindenféle ráhatás nélkül. Többet öszpontosítottam az aznapi feladataimra, amiket aztán könnyebben és gyorsabban sikerült is elvégeznem. Produktívabbá váltam a kedvenc hobbijaim űzésében. Motivált az, hogy sikerül csak magammal foglalkoznom és inspirált a csend, ami körülvett a két nap alatt. A családommal és a barátaimmal telefonon tartottam a kapcsolatot, illetve személyes találkozások alatt. Így csak tényleg azokról az emberekről tudtam és azok tudtak rólam, akik valóban az életem fontos részesei. Érdekes volt, hogy mennyire jól esett az, amikor valaki felhívott és a hogylétemről érdeklődött, mikor ez máskor is megtörténik, csak egy „micsi” üzenet formájában. Nem gondolom azt, hogy a szándék különbözne, mégis személyesebbnek éreztem, talán mert időt szántak rám, hogy két szót szóljanak, míg az üzenetek közben a figyelem nem feltétlenül csak egy dologra összpontosul. A másik dolog meg, csak simán jó volt az emberek hangját hallani.
Esténként következett az be, amikor talán egy kicsi szorongást és hiányérzetet éreztem, mert ekkor van nálam leginkább a filmezés, sorozatozás, zeneböngészés, vagy akár a felhőtlen chat-csevegés ideje, most azonban ezek mind kimaradtak. Ilyenkor olvastam. Amit egyébként mindig próbálok nem nélkülözni. Erre figyelek máskor is, hogy az olvasást rendszeresen beiktassam a napjaimba. Hol több-hol kevesebb sikerrel. Viszont most, belemélyülni a sorokba elalvás előtt igazán mély nyugalmat adott a számomra.
Alapjában véve sokkal letisztultabb napokat tudtam magam mögött, szerettem ezt a folyamatos jelen-,valamint énidőt amit magammal tölthettem. Egy percig sem éreztem egyedül magam. De hogy lemaradtam-e volna valamiről? Meglehet. Történtek dolgok, amikről nem szereztem tudomást. Voltak események, amiken nem vettem részt. Azonban ez semmiféle képpen sem befolyásolta rossz irányba az én életemet vagy a lelki nyugalmamat. Ahol fontos volt a jelenlétem ott voltam és ami számomra is megért annyit, hogy időt szánjak rá, a proframom része lett.
Az internet világa és a technológia folyamatos jelenléte már kevésszer nélkülözhető egy ember életében. Az uralom sok esetben mástmár az övé és ez visszafelé már nemigen fog sodródni. Ma az elérhetőség, a folyamatos információátadás a normális, azonban azt, hogy ezeknek a hatása miképpen ér el hozzád és csapódik le rajtad, te döntheted el. Én úgy gondolom, hogy minden fejben dől el, csak dutatában kell lennünk az életünk történéseinek és a saját cselekedeteinknek, valamint a technológia hatalmának, ami próbál uralkodni felettünk. Húzd be a kéziféket és ne engedd magad megmérgeződni, azon túl pedig jól leszel. Akár internettel, akár nélküle.