Helló felnőtt élet! Érett vagyok én ehhez?
2018? Érettségi? Holnap? Jaj, de nem, nem akarom, nem állok készen, nem, még olyan jól jönne egy hét! Jaj, ha még lenne egy hét, csak 7 nap, igen, 7-szer 24 óra, biztosan még elolvasnám, megtanulnám, kiszámolnám, integrálnám…
Ezelőtt egy évvel én is pontosan így éreztem. Tudom, hogy mindenki ezt mondja, de nem, én pontosan így éreztem. Utolsó nap, holnap jön az a “próbatétel”, amiről gyakorlatilag az egész iskolai életünk szólt. Egy olyan próbatétel, amitől félünk, vagy ha nem is félünk, mindenképpen irtózunk. Mit lehet tenni, amikor másnap reggel arra virradunk, hogy “ez az a nap”, s fehér ingben, gyomorgörccsel megyünk a számunkra kijelölt iskolába, hogy megvívjuk az utolsó harcot.
Emlékszem, egyedül voltam otthon, a szüleim a húgom után Torockón, én meg ültem az ágyamon, s néztem magam elé, lapoztam hevesen a román füzetemet. Az agyam közben hevesen kattogott, arra gondoltam, hogy vajon 24 óra múlva, hétfőn délután mit fogok érezni? Mi lesz ha Scrisoare I. kapjuk? Mi lesz ha Riga Crypto lesz terítéken (nem titok, vannak olyan éjjelek, amikor velük álmodok, hogy egy lány és egy gomba beszélgetnek az árnyékban, miközben a rénszarvasok, megfáradva legelik a füvet), vagy mi lesz ha Maitrey-t kapjuk? Közben nagyon reménykedtem, hogy valami regényt kapunk, de erre nem volt sok esély, hiszen hosszú ideje nem volt vers… Nyugtalanul néztem az órát, még csak 4 óra van… Mit csináljak? Úgy érzetem, hogy mindent tudok, s közben semmit. Hallgattam az csendet, s néztem az ablakomon beáramló fényt, ami beterítette a szobámat bizalommal. Mit tegyek? Fejben pörgettem, hogy mához egy hét vasárnap, már le lesz járva minden, s én boldogan nézhetek filmet, könyvet olvashatok, sétálhatok, egy hét múlva már ez mind csak egy emlék lesz, s biztosan röhögni fogok azon, hogy mennyire hülye voltam, hogy ennyire izgultam emiatt. Aztán rájöttem… Nem, dehogy, egy hét múlva ilyenkor még nagyban fogom várni azt a pár napot, hogy elteljen az előttem álló pár nap, s kiderüljön, hogy hányast is kaptam a vizsgáimra. Aztán még megnéztem a Dacia literară-ről tanultakat a füzetemben, s azon gondolkodtam, hogy melyiket nem tudom jobban azt, vagy a Riga Cryptot? Ezt azóta sem tudom, de szerencsére lényegét is vesztette… 🙂 A vasárnap délutánját leginkább gondolkodással, s összegzéssel töltöttem. Végig futtattam az élet nagy problémáit, s az én életem nagy problémáját, az érettségit.
Hétfőn utolsó percig fülemben zenével (a screenshot amúgy tényleg akkor készült, valakinek küldtem WhatsAppon képet, hogy nyugodt vagyok…) besétáltam az iskolába, s a padba leülve remegett a lábam. Közben meg irtó kíváncsi voltam, hogy vajon mi is lehet az, amitől ennyire kell félni? Szóval ilyen módon vártam a román tételt… És jó lett a vége, a Moromete családról kellett beszámoljak, csak erre emlékszem, s arra, hogy az óra utolsó 10 percében számolgattam a szavakat, és pontosan 711 szóban írtam le a tanultakat.
Pár héttel az érettségi után és az egyetemi felvételi után azon gondolkodtam, hogy miért van ennek ekkora fenék kerítve? Miért van az, hogy évente több száz diák megbukik “váratlanul”, miért nem megy sokkal zökkenőmentesebben az érettségi? Azóta sem jöttem rá, viszont tény, hogy messzemenően nem akkora dolog, mint ahogy azt 9. vagy 11. osztálytól híresztelik a tanárok. Egy általános szintfelmérő, amit a legtöbben gond nélkül teljesítenek, hiszen nehezebbre számítottak.
Szóval, nyugalom. Főzz egy teát, rakj bele cukrot, s menj egyet sétálni. Szívj friss levegőt, s hidd el magadról, hogy képes vagy rá, hiszen annyian megcsinálták már! 🙂
Sok sikert! Szorítok Nektek, s igen, én is pont ugyanúgy éreztem, mint most legtöbbetek… S lám’ egyetemista lettem (ami sokkal másabb, de egyáltalán nem könnyebb, mint az iskolás lét.). Mindent bele!