Kabai Krisztina, a Babes-Bolyai Tudományegyetem újságírást tanul. Egyik fő hobbija az olvasás, és régóta szeretett volna egy olyan szerzőről írni, aki közel áll hozzá. Ismerjétek meg Colleen Hoovert, Krisztina egyik kedvenc íróját!

Ha könyvet veszek a kezembe, mindig arra törekszem, hogy olyasmit olvassak, amiből tanulhatok is. Fontos számomra, hogy a történet olyasmiről szóljon, ami akár velem is megtörténhetne, vagy olyanról, ami a 21. században problémának számít, mégsem fektetünk rá elég hangsúlyt.

Colleen Hoover nevével először 2014-ben találkoztam, de akkor nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet.

Őszintén?

Beskatulyáztam őt is, mint a Csillagainkban a hibát egy olyan dobozba, amihez akkor sem nyúltam volna hozzá, ha azon múlna az életem. Utálom a túlhypeolt dolgokat, könyveket, személyeket, mérföldekre elkerülöm azt, amit mindenki is imád. Aztán megtört bennem valami, és már pontosan nem emlékszem, mi volt az előzménye annak, amiért mégis a kezembe vettem a Reménytelen című könyvét, de azt tudom, hogy nemcsak a regény, hanem az esemény is befolyással volt rám.

A történetben nagy szerepet kap a nők elleni- és a családon belüli erőszak is. Azelőtt nem is gondoltam volna, hogy valaki így le meri írni a cselekményeket, a zavaros érzéseket, a következményeket. Befejezés után több dologra is rádöbbentem. Elsősorban arra, hogy igen, vannak olyan könyvek is, amik a való életben játszódnak, a 21. században, és valós problémákkal állítanak szembe, az összes létező helyzet negatív oldalával, amitől kénytelen voltam rájönni arra, hogy nem csak az a rózsaszín vattacukorfelhő létezik, amit az eddig olvasott ifjúsági könyvekben tapasztaltam. Azok az ifjúsági regények egy torz világképet állítottak elém, és bár minden reményem összetört abból a szempontból, hogy a világ esetleg egy jó hely, mégsem bánom, hogy megismerkedtem ezzel az oldallal is. Másodsorban arra, hogy bármennyire is kegyetlen, s nem jó dolog az, ami az ominózus könyvében történt, ez akármelyik pillanatban velem is, vagy bármelyik hozzám közel állóval megtörténhetne.

Ez volt az első lélektani regényem. Aztán, ha mondhatom azt, párosával faltam őket. Colleen Hoover által belecsöppentem a csúf valóságba, elméletben olyan élethelyzetekkel ismerkedtem meg, amelyek tényleg mindennaposnak számítanak egy nő helyzetében. Például a Velünk véget ér című könyvben egy mérgező kapcsolatban találtam magam, ahol a férfi eleinte szóban, majd kézzel is bántotta a párját. A lány szemszögéből nézve az eseményeket arra jutottam, hogy sosem tudhatom, a valóságban ki él ilyen kapcsolatban, hiszen a legtöbb nő takargatja, tagadja. Viszont vannak jelek, és ha az ember elég ügyes, akkor hamar rájön a problémára, és tud segíteni.

Ha a kortárs, szórakoztató irodalmat akarom minősíteni, akkor mindenképp az írónővel kezdem, és hozzá hasonlítgatom a többit. Létrehozott bennem egy átugorhatatlannak tűnő mércét, amit eddig csak nagyon kevés szerző sikerült megközelítenie. Miatta kezdtem el olyan problémákkal foglalkozni, amikhez senki se mer nyúlni, mert azok valamilyen szinten megzavarják az állóvizet. Pedig az ilyen problémákkal igenis foglalkozni KELL, már nagyon fiatal korban. Amondója vagyok annak, hogy a tinédzser lány – és fiú is – inkább így tapasztalja meg a helyzeteket, hogy a való életben ne kerüljön minimálisnál nagyobb problémába sem, aminek a legdrasztikusabb lépése akár az öngyilkosság lenne (mint a Reménytelenben is).

Comments