A nyár elején olvashattunk Adél első történetét, ami az iskolai évekről, a barátságról szólt. Most a viszonzatlan szerelemről és az ezzel kapcsolatos érzésekről beszél, valamint az elvesztésről, elmúlásról.

Ez a rész az érzelmekről szól.

Arról, amikor tetszik valaki, de bizonytalan vagy, nincs bátorságod, hogy lépj. Honnan tudjuk, hogy valaki szimpatikusabb, mint a többiek?

Onnan, hogy egy fura érzést meglátni őt, vagy hallani a hangját, kíváncsiak vagyunk arra, hogy milyen is ő valójában.

Válthatunk néhány szót, de nem akarunk nyomulni.

Sokszor hónapokig nyomaszt a gondolat, de nincs merszünk lépni, vagy odamenni és csevegni. Ilyenkor próbáljuk lefoglalni magunkat, amivel csak lehet. Képesek vagyunk egy egész nyarat úgy tervezni, hogy véletlenül se találkozunk vele, elmegyünk ahányszor csak tudunk a szülővárosunkból, azért, hogy felejtsük el, ne gondoljunk rá.

Ártatlan beszélgetések buszozás közben, amikor próbálsz minél „normálisabb” lenni, nehogy véletlenül a másik rájöjjön az érzelmeire:

Hogy tetszik nekem, hogy érzem azokat a bizonyos picike pillangókat.

 

 

Mikor tetszik valami egy fiúban, azt a lányok általában meg tudják nevezni. Ami megfog benne, a nézése: amiről legtöbbször el sem lehet dönteni, hogy mit jelent, annyira titokzatos.

A szavai mély hangzásúak, elragadóak, nem is figyelsz jóformán arra, amit mond, csak bámulod.

Sajnos az életben nem úgy történek a dolgok, ahogy akarod. Néha kiderül a srácról, hogy he’s just not that into you, vagy éppen foglalt, vagy más tetszik neki.

Ilyenkor mit lehet tenni?

Egy mély levegőt venni, elgondolkozni, de nem túlgondolni. Hálás lenni azért, amink van. Lehetséges elfelejteni valakit, aki tetszik, de nem könnyű. Ha pedig napi szinten találkozol vele, akkor hosszabb erőfeszítés lesz. Pár jó tanács: viselkedj normálisan, beszélj normálisan, építs önbizalmat, és kerüld a kínos mozdulatokat, a vigyort, ne bámuld. Engedd el.

Másrészt a spontán találkozásokról szeretnék írni.

Kimegyünk egy idegennel kávézgatni, mert hátha lesz valami.

Megérkezik a srác, de olyan 25 perc múlva kiderül, hogy nem olyan, mint amire számítottunk, nem tetszik a beszéde, furcsa egy picit a viselkedése.

De „mindenkinek kell adni egy második esélyt”-alapon, adunk még egy lehetőséget.

Ennek a végén rájövünk, hogy az az első megérzés fontos volt, bízhattunk volna benne.

Tegyük fel, hogy hónapok után udvariasságból felköszöntjük születésnapjukon, aztán felébredünk, hogy egy 2 hónapos beszélgetés lett belőle. Nem értjük hogyan is történt; lehet, hogy mégis valamilyen szinten akarunk valamit? A végén pedig egy újabb csalódás ér, amiért mi is felelősek vagyunk. De minden ilyen helyzet egy tanulság, amit egy életre meg kellene tanuljunk.

Nem mindig lesz az, amit akarunk, sőt legtöbbször nem. Tovább kell menni, de úgy, hogy elfogadjuk a helyzetet és nem hibáztatjuk magunkat. Ahhoz, hogy valakinek szimpatikus legyél, jókedvet és boldogságot kell sugározz . Ma reggel olvastam egy tweetet John Mayer-től ami így szólt: „If you’re pretty, you’re pretty;but the only way to be beautiful is to be loving. Otherwise, it’s just ”congratulations about your face”. Szóval lányok és fiúk egyaránt fel a fejjel, legyetek önmagatok, mert valamikor eljön a ti időtök is, csak legyetek türelemmel. Sose lehet tudni még mit tartogat az élet.

Egy jó barátom mondta egy nap, hogy te olyan csendes és visszahúzódó vagy, legyél egy picit felszabadultabb.

Szerintem nem csak én vagyok ilyen.

Tanácsolom, hogy keresetek egy olyan baráti kört, amelybe megbízhattok, és érzitek, hogy bármi történhet, ők mindig ott lesznek melletted. Ne féljetek beszélni, barátkozni, mert megéri.

Nem csak a párunkat veszíthetjük el, hanem a barátainkat is.

Vagy nem egyeztünk vele és kitesszük az életünkből, vagy elveszítjük úgy, hogy ezen a világon soha többet nem tudjuk újra látni.

Azt az érzést fel se lehet fogni, mikor tudod, hogy nem lesz többé. Még egy pletykálás, még egy bulizás, még egy éjjeli ivás. Mi lenne, ha az összes még egy-et összeadjuk, és egy új élet keletkezik belőle, és soha nem jönne el az a pillanat amikor elbúcsúzunk tőle? De ez nem valóság ugye? A világ ilyen, elvesz olyan embereket, akikhez ragaszkodunk. A pillanatok megmaradnak: az elején borzasztóan fájdalmasak az emlékek, csak egy jó hosszú periódus után enyhülnek.

Légyszi, sose feledd, hogy megkönnyezni nem szégyen! Azt jelenti, hogy igenis érzünk, attól függetlenül, hogy hogy próbáljuk beállítani magunkat mások szemébe. Vannak akik észreveszik – hiába tűnünk erősnek, mint akik sose rezzennek meg – hogy igazából valahol eldugva ott vannak érzések, a szeretet. Értékeld azokat az embereket, akik ezeket észreveszik. Biztos lesz majd egy olyan személy, akiben megbízhatsz, akinek szemrebbenés nélkül el fogod tudni mondani. Kívánom, hogy találd meg minél hamarabb azt a személyt, sose tudod mikor fog előbukkanni, sőt, lehet már ismered – lehet, hogy még nem.

Comments