Igaz történet fekete-fehéren. Még a fagyos tavasszal, a második évforduló alkalmából, amit már nem értünk meg. Olvasói történet

Fárasztó nap, fárasztó hónapok. Még kicsit párás az ablak, a reggel hűvős időjárástól. Teljesen érthető, hiszen április van, mikor lennének csípősek a hajnalok, ha nem most? Kávét kéne innom, hiszen nem aludtam, de én mégis inkább valami töményet innék. Csak, hogy picit felfrissüljek, hiszen alig pár óra, és indulnom kell, folytatni az életet ott ahol abbahagytam. De legalább volt pár órám meghalni egy picit. Volt pár órám megpróbálni eljátszani a gondolattal, hogy milyen lesz egyedül, még akkor is, ha konkrétan külön laktunk. De másfél év, az másfél év. A telefonomon az app még talán ma is számolja, hogy mióta mondtuk azt, hogy megpróbáljuk, s mióta próbáljuk, és élveztük egymás társaságát, s mikor törött meg mindkettőnkben valami, mikor fásultunk bele… És most már véget ért. A próbálkozás, a hit, és a végtelen biztonság, amit egymásnak nyújtottunk ezalatt az idő alatt.

Minden úgy történt, ahogy annak történnie kellett. Meleg nyári nap volt, augusztus. Pár nappal azelőtt ismerkedtünk, meg, s már az első pillanatban elbűvölt a mosolygása, a pozitív gondolatai, és a különlegessége. Mindenki máson folyt a víz, mint ahogyan az augusztusban lenni szokott, Ő mégis kendőben prezentált, hiszen a torka fájt.

Aztán pár nappal rá, több órás beszélgetés után, mindketten úgy éreztük ezt a dolog működőképes lehet. Én akkoriban már azt éreztem, hogy nyitott vagyok mindent beleadni egy párkapcsolatba, Ő pedig azt, hogy lehet, hogy érdemes ezt is megpróbálni.

Az egész olyan hirtelen történt, és végtelenül szenvedélyesen.

Aztán a megismerkedés pillanatától kezdődően szükség volt pár hónapra az összeszokásig. Majdnem fél évre, hogy az összhang, a közös nevező tényleg megbízhatóan egységes legyen. Aztán egy másik félre, hogy ez elmélyüljön. Talán a második része volt a legjobb része a párkapcsolatnak, talán az a része, amikor már mindketten eléggé jól ismertük egymást, amikor már nagyjából tudtuk, hogy mit is várhatunk el egymástól, magunktól. Akkor beszélgettünk a legtöbbet, akkor volt a legtöbb, legjobb közös élményünk, születésnapja, fesztivál, hosszú séta kora este, kutyaetetés, és közös vacsorák!

És aztán jött a harmadik félév, ami megpróbáltató volt. Talán a legnehezebb időszak, sok szempontból. Nekem mindenképp, és akaratlanul sok szempontból neki is…

És most, amikor már a világosság látszik az alagút végén, most amikor már minden egy picit könnyebbnek tűnik, amikor már a gondok egy picit szerteoszlottak, sőt… Most, amikor ok lenne az örömre, hiszen Neki egy nagy álma vált valóra. Ekkora tört össze minden, s ért véget. 

Most pedig itt tartunk. Vége. Ám az se mindegy, hogy hogyan.

Olyan még nem volt a történelemben, hogy egy fontos dolog elvesztése számunkra ne fájjon, ha tényleg miénknek éreztük azt, legyen az baráti, vagy szerelmi kapcsolat. Mindenkit megvisel.

Olyan se volt még, hogy ne érezzük egy kis keserűséget, amikor véget ér, akár mi döntöttünk úgy, akár Ő, akár közösen, tudva azt, hogy egyelőre a körülöttünk, bennünk levő dolgok nem változnak.

Mégis azt gondolom, hogy a történetnek az egyik legfontosabb része a vége. Ez olyan, mint, amikor megbuksz a vizsgán, de bemehetsz megnézni a dolgozatot, megkérdezni a tanárt, hogy mit nem csináltál jól, melyik az a rész, amit nem vettél át megfelelőképpen. Elvégre a szakítás utáni találkozóra is azért mész, hogy még átbeszéljétek a fájdalmakat, a keserűséget, ami ide vezetett…

Egy pár napra a kimondott döntés után történt, már picit szebb volt az idő. Mintha ő is megkönnyebbült volna. Szó nélkül vártuk, hogy mi történik, lélekben mindketten felkészültünk egy nehéz beszélgetésre (spoiler: tényleg nem volt életem legkönnyebb társalgása), és valahol reméltük, hogy mindketten könnyebbnek fogjuk érezni magunkat.

Olyan dolgokat beszéltünk át, amiből azt hiszem mindketten tanulhattunk, még ha akkor ezt nem is éreztük feltétlenül így. Olyan volt, mint egy jól megfontolt búcsú. Kemény szavak nélkül, egymást támogatva, némi mosollyal az arcunkon. Ha már vége, legyen méltósággal vége, hiszen mindketten hibáztunk, miközben konkrétan egyikünk sem. Elromlott valami úgy, hogy azt mi alig vettük észre. Kicsi dolgok kellettek ahhoz, hogy ez, és ne egy másik mosolygós péntek délután legyen a kapcsolat következő etapja. 

Miután a teát megittuk, rám nézett majd ezt mondta: “Csak a legjobbakat kívánom Neked! Remélem, hogy megmaradunk barátoknak! Kívánom, hogy tényleg boldog légy!” 

Nem nagy gesztusokra van szükség, nem barokk körmondatokra, hanem emberségre, még az utolsó találkozón is. Hogy mindketten kevesebb fájdalommal tudjuk eltemetni a dolgot, vagy ha kell, újrakezdeni. Hiszen mindannyian hibázunk, és a legtöbb hiba helyrehozható, ha akarjuk.

–vége-

Comments