A tanügy olyan, mint a húsleves. Vagy legalábbis olyannak kéne lennie
Nem volt még az olyan régen, amikor heves szívveréssel ébredtem majdnem minden reggel 6 órakor és keltem útra, hogy aznap (is) tanuljak valami jót az iskolában. Az elemi osztályok és az 5-8. osztály között hatalmas a különbség, és valahol itt kezdődik a probléma. Vagy mégsem? A tanügy olyan, mint a húsleves, ha jól van elkészítve, mindenki gyomrának jót tesz, melengeti, viszont ha elsózzák, vagy romlott a hús, örökre megutálhatja az ember.
Minden valahol az óvodában kezdődött. Mivel a szüleim nem szerették volna, hogy napi rendszerességgel ingázzak Kolozsvárra már 3 éves koromtól, így úgy döntöttek, hogy az otthonunkhoz közeli óvodába íratnak be. Az elején, mint a legtöbb gyerek, picit irtóztam az óvodába járástól, de pár héten belül megszoktam, egy kedves óvó nénim volt.
Aztán, ahogy telt-múlt az idő, és az óvó nénik változtak, úgy volt egyre kevesebb kedvem óvodába járni. Egy nálam egy évvel fiatalabb fiú folyamatosan irigykedett rám, és emiatt minden egyes nap megvert. Mivel már akkor is konfliktuskerülő voltam, így nem vágtam vissza, csak simán eltűrtem neki, hogy minden ok nélkül megver. A probléma ott kezdődött, hogy az óvónő nem tudott mit kezdeni a történettel. Nem próbálta meg megbeszélni a dolgokat vele, velünk, mondhatni szemet hunyt a dolgok fölött. Ehelyett viszont heti egy vagy két alkalommal tanultunk angolul, énekeltünk, különböző angol vallásos énekeket… Igen, nem amiatt tettem le a Cambridge nyelvvizsgát. Elméletileg írni is kellett volna tanulnunk, de odáig nem jutottunk el, így tragédia ugyan (legalábbis sokak szerint), de 7 éves elmúltam, és úgy mentem iskolába, hogy még nem tudtam írni. Csak a nevemet, és azt is csak nyomtatott betűkkel.
Aztán jött az első nap az iskolában, ez már Kolozsváron, az egyik belvárosi iskolában. A tanító nénim nagyon jó volt, neki is volt gyereke, így teljesen át tudta érezni a mi problémáinkat, hiszen otthon egy hasonló korú gyerek várta. Az osztálytársakkal, mint ahogy az lenni szokott, néha-néha összetűzésbe kerültem, de minden erővel azon volt a tanítónőnk, hogy ezt enyhítse, vagy megoldja. Itt közben megtanultunk írni-olvasni, összeadni, kivonni, osztani és szorozni. (Ezek azok a dolgok, amiket tényleg napi rendszerességgel használok, a többi 8 évben tanultat csak nagyon elvétve, vagy egyáltalán). Itt voltak az anyanyelv órák elején könyvajánlók, ahol egymást arra sarkalltuk, hogy olvassunk, voltak osztálykirándulások.
Aztán tovább kellett lépni egy szintet, és mintha csak kihúzták volna többünk alól a talajt, beestünk az 5. osztályba. És itt kezdődtek el a tényleges problémák. Legalább akkora szakadék tátong az elemi- és középiskola között, mint az iskolai és az egyetemi rendszer között. A tanárok már egészen más elvárásokat fogalmaztak meg velünk szemben, s egészen máshogy, mint ahogy mi azt előzetesen megszoktuk. A matematika oktatás újabb szinteket öltött, s rengeteg házi mellett a többi tantárgyból is kellett tanulni, hiszen senkit nem érdekelt az, hogy mondjuk a másik tanár miből mennyi házit adott fel. Rengeteg készségünket 12 év alatt egyetlen percig sem fejlesztette az iskola! Több volt iskolástól és jelenleg is iskolába járó ismerőstől megkérdeztem, és majdnem egyhangúlag azt állították, hogy legnehezebb időszakuk az 5-8. osztály volt. Ugyan megtanultak hatványozni, keményen tanulták a nyelvtant románból és magyarból is, a képességvizsgán is átmentek, de gyakorlati haszna elhanyagolható volt annak, amit tanultak….
Minekutána 8 évig ugyanabba az iskolába jártam, úgy gondoltam, hogy a hátralevő 4 évemet más iskolába szeretném eltölteni, és kicsit más közegben is szocializálódni. (Jelentem, benne van életem eddigi legjobb döntéseibe!) Így a 9. osztályt egy másik iskolában kezdtem, csomó ismeretlen emberrel, akik közül kerültek ki nagyon jó barátok is! Itt már az 5-8. osztályhoz megszokottan kínoztak minket különböző tantárgyakból, de például majdnem két év kellett, hogy felfogjuk, hogy a “melléktantárgynak” számító földrajz vagy történelem óra, amire eddigi iskolai éveink során csak legyintettünk, hogy ebből nem kell vizsgázni, ez nem fontos, most már főtantárgy lett. Sőt, az iskolában kötelező olvasmányoknak számító regények (leginkább idegen nyelven, természetesen) eléggé nagy meglepetést tudtak okozni, hiszen ilyen elvárásokat előzetesen még nem támasztottak a tanárok. És ez nem tragédia, mert azt gondolom, hogy olvasni igenis kell, viszont lehetséges, hogy olyan kötelező olvasmányokat kellett volna kapjunk, amelyek megszerettetik velünk az olvasást, nem pedig azt érezzük, hogy fú, ha ezt elolvasom, soha többet nem veszek könyvet a kezembe…
És hát az érettségi… Akkora fenék van neki kerítve! Mindenki egész életében arra készül. Mindenki neked drukkol azon a 4-5 napon keresztül. És… miért? Mert valahol mindenkinek félnie kell, hogy nem tudja, mert nem tanították meg, vagy mert bonyodalmas, és még nincsen eléggé rálátása, vagy simán lusta. Pedig az érettséginek a kelleténél sokkal meghatározóbb szerepe van az iskolás életében. Éppen erről beszéltem a múltkoriban Bukur Tamással is. És mi a vége? Elvégzed az iskolát, s leérettségizel….
És senki nem bukott meg első osztályban. A tanügyminiszter vasárnap esti kijelentése elsősorban nemcsak azért háborított fel, mert egyáltalán nem méltányos egy 7 éves gyereket az első iskolai évében vegzálni… hanem azért is, mert, ha valaki megbukik első osztályban (ez csak különböző tanulási nehézségek miatt fordulhat elő), tehát az alapvető dolgokat nem tudja megtanulni, annak igazából segítségre van szüksége. Emellett pedig a bukásoknak ebben az országban (is) nagyon rossz a megítélésük. Rögtön nagyon nagy mínusszal kezdi az életét az illető, hiszen sok esetben kinézi a közösség, ahova jár.
Szóval ne így próbáljunk meg választ adni azokra a hatalmas problémákra, amelyekkel tanügy küszködik. Jó lenne nem hárítani, hanem a problémákat megoldani, hiszen a tanügy olyan, mint a húsleves. Ha igazán jó lenne az alapkoncepció, akkor a jövő társadalma is más lehetne: alkotni, fejlődni tudna, erősítené az országot, akárcsak a húsleves a gyomrot. Rossz tanügyi rendszer mellett az embernek elmegy a kedve a tanulástól, hiszen valahol valami elromlott (vagy sosem volt jó), vagyis elsózták, elborsozták, vagy éppenséggel rossz volt a hús. És akkor biztos nem akarsz majd több húslevest enni.
Vajon ezt jól kifőzték nekünk?