Véleményem szerint mindig nehéz életük volt a lelkészgyerekeknek, hiszen elvárások sokaságát támasztják velük szemben. Minden szülőnek vannak elvárásai a gyermekével szemben, de köztudott az, hogy a lelkészgyermekeket gyakran a falu is a szájára veszi, ha esetleg valamilyen rendellenesnek gondolt tettet követnek el. Éveken keresztül voltak lelkészgyermekek az iskolatársaim között, és valahogy azt gondoltam, hogy sokan azért választanak eleve olyan iskolát, ahol több a lelkészgyerek, hogy ne különböztessék meg őket – de sajnálatos módon ezt a sehol sem tudták igazából elérni. Varga Hanna vendégposztja.

C. Ágota 21 éves, édesapja Marosludason lelkész. Feltettem neki néhány kérdést arról, ő hogyan élte meg ezt a helyzetet.

Mikor került édesapád lelkészként Marosludasra?

1999 májusában, nagyon pici voltam akkor még, nem igazán értettem, hogy mi történik körülöttem.

Gyerekként mennyire volt megterhelő a helyi lelkipásztor lányának lenni?

Gyerekként még nem fogtam fel, soha nem volt megterhelő, bár voltak olyan helyzetek, amikor nem vállt a javamra az, hogy az édesapám lelkész. Leginkább az iskola kezdetekor éreztem ezt, hiszen a tanárok kivételeztek velem és az osztálytársaim furcsán néztek rám, mondhatni kiközösítettek néhányan. Nagyobb lányként pedig már azért is megszóltak, hogy miért hordtam rövidebb szoknyát, de egy “civil” lánynak ez nem mondták, hiszen fiatalok és mikor, ha nem akkor hordjon az ember rövidebb szoknyát? Nyitott könyv volt az életem, de megtanultam kezelni, és nem zavart ez a dolog soha.

Milyen pletykákat hallottál magadról a városban, illetve mennyire nehezített ott az a tény az életeden, hogy lelkészgyerek vagy?

Sokszor hallottam pletykákat, sokszor volt olyan, hogyha kimentem a városba, a hírem hamarabb hazaért, mint én. Volt egy történet, emlékszem, amikor sétáltam egy fiúval, és a hír a hamarabb hazaért, mentek édesapámhoz és mondták neki: „Tiszteletes úr, tiszteletes úr! Láttam a lányát a városban egy fiúval.” Mikor édesapám elmondta, hogy tudnak róla és ők engedtek el, akkor nagy csodálkozó szemekkel elhallgatott az illető.

Mesélnél nekem olyan vicces sztorikat, amik az évek során történtek veled azért, mert lelkészgyerek vagy?

Hirtelen nem sok történet jut eszembe, de talán a legtanulságosabb az volt, amikor a városban beszélgettem egy idegennel és nem ismert, nem tudta, hogy a marosludasi lelkész lánya vagyok, és elkezdet megjegyzéseket tenni az apukámra. Aztán amikor elmondtam neki, hogy a lelkész az én édesapám, meglepődött és elszégyellte magát, de talán soha nem tudom meg a véleményét, ha tudja, hogy kinek a gyereke vagyok. Egy másik vicces történet, hogy a szüleim minden évben szerveznek gyermektáborokat és egy időszakban az 5-8 osztályosokat vitték a táborba. Ez volt a korhatár. Természetesen engem is vittek magukkal, hiszen a családhoz tartozom és még kicsi voltam, de minden programban részt vettem. Családi barátaink gyerekei is jöttek velünk a táborba, de kicsik voltak ők is, kb. velem egykorúak. Az egyik barátnőmmel, ha valami rendellenest láttunk a táborban, mentünk árulkodni édesanyánkhoz és mindenről beszámoltunk neki. Nagyon féltek tőlünk, hiszen nagyon árulkodós gyermekek voltunk, de nem tudták azt elkerülni, hogy én ne menjek a táborba, hiszen a szüleim nem hagyhattak egyedül…

Mennyire nehezítette meg a pályaválasztásod az, hogy lelkészgyerekként nőttél fel?

Volt egy kis probléma, amikor 12.-es voltam és készültem genetikára, akkor volt egy olyan beszélgetésem a szüleimmel, hogy ebben lehetnek természetellenes dolgok és hogy módosítanánk a nem természetes dolgokon, de persze csak felhívták rá a figyelmem, hogy ne essek át a ló túloldalára, de megengedték, hogy olyan pályát válasszak magamnak, amit egy életen keresztül szeretnék dolgozni. De azt gondolom, bármilyen pályát választhatsz, ha Istennek tetsző életet akarsz élni, akkor ez nem kellene gond legyen egy lelkészgyereknek sem.

Mennyire tartja a gyülekezet számon azt, hogy minden vasárnap jelen vagy-e a templomban?

A templomba járásról nem hallottam, hiszen a gyülekezet is tudja, hogy ritkán vagyok otthon, de ha otthon vagyok, akkor mindig elmegyek templomba. Olyant viszont hallottam, mikor konfirmándusok voltunk – de zárójelben megjegyzem, hogy megvan a konfirmándusok padja és ott lent ültünk, és Istentisztelet közben valamit mondtam az egyik társamnak, de tényleg csak egy rövid mondat lehetett, hiszen nem beszélgettem gyerekkoromban sem a templomban -, de valaki nagyon figyelt és jó döntésnek tartotta betenni egy cetlit a perselypénzhez, hogy figyeljen a tiszteletes úr, mert beszélgetnek a konfirmándusok.

A társválasztásnál nem volt-e olyan elképzelésed, hogyha édesapád lelkész akkor neked is a társad lelkész legyen, vagy esetleg, ha a társad nem is, de te vidd tovább a hivatást a családban?

Én nem akartam teológiára menni, mert én nem érzem magam elhivatottnak a lelkészi pályára. Ugyanakkor sok nehézséggel is találkozunk ebben a hivatásban, ami nem csak arról szól hogy vasárnaponként igét kell hirdetni, hanem építkezéseket kell vezetni, kapcsolatokat kell fenntartani, különböző eseményeket megszervezni és levezetni. De ezeket csak az érti meg igazán aki benne van. Azt nem bántam volna, ha lelkész férjem lett volna, de nem ez volt a celom. Nem kell egy lelkész legyen a férjem ahhoz, hogy a hitéletem megéljem. Itthon bármikor szívesen segítek szüleimnek, bekapcsolódok különböző programokba, viszont lehet, hogy más foglalkozást érzek magaménak.

Volt-e már nézeteltérés a családban amiatt, hogy te lelkészgyerek vagy? Gondolok itt arra, hogy tettél-e már olyan dolgot, ami mondjuk nem tetszett szüleidnek és hozzátették, hogy vigyázz, mert a város szeme rajtad van?

Mindig az első kérdés, hogy édesapádnak mi a véleménye? Édesapám először is édesapám, azután a lelkészem bármit meg tudok vele beszélni, ugyanúgy lányaként kell tekintsen rám, de ilyen beszélgetés nem volt soha a családban, mert mindig megfelelően próbáltunk élni, de természetesen rosszindulatú megjegyzések mindig voltak, és mindig lesznek.

Szeretnél majd Marosludasra költözni, vagy nehezít az a tény az életeden, hogy itt mindig a lelkész lánya leszel és másol szeretnél letelepedni?

Nem volt bajom a ludasi élettel, szakmai dolgok miatt akarunk máshol letelepedni, de nem Kolozsváron, hiszen az túlságosan mozgalmas város nekünk. A párom foglalkozásában Ludason nem tudnánk elhelyezkedni, így nagyobb város fele hajlunk, de mindenképp valamelyik közelálló városba szeretnénk költözni. Valamihez kötődjön a város, ahol majd lakni fogunk, de Ludas az otthonom, ahol a szüleim élnek már nagyon sok éve. Ez azért is alakult így ki, hiszen a szüleim nem szerettek volna gyakran költözni miattunk, azaz a gyerekeik miatt, hogy ahol megkezdtük az iskolát, ott is fejezzük be, illetve ne legyen szokatlan, új környezet, amit újra meg kell szokjunk.

Soha nem érezted azt, hogy változtatnál és nem szeretnél lelkészgyerek lennél?

A lényeg, hogy soha nem feszengek, mindig büszke voltam édesapámra és arra, hogy lelkész és mindig fejlődik. Büszke leszek rá mindig és bűszke is vagyok . Jó volt így felnőni és nem kívánnék másat, nem tudnám elképzelni, hogy ne legyen az udvarunkon egy templom, ez pont jó volt így, ahogy volt.

Soha nem volt benned egy plusz megfelelni akarás, azért mert lelkészgyerek vagy?

A szüleimnek mindig is a jót akartam, mindig úgy próbáltam élni, hogy ne hozzam őket szégyenbe. A kátéórákat édesapámmal tartottuk, illetve a vallásórákat édesanyámmal és mindig nagyon odafigyeltem arra, hogy meglegyen a leckém és tudjam a megtanulni valót, hiszen úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell, és tőlem többet várnak el, mint a többiektől. Ez biztos azért volt, mert a szülő a gyerekétől mindig többet vár el…

Nem ítéltél el mást, aki nem járt templomba, vagy esetleg más vallási nézetekben hisz?

Mindenki abban hisz, amiben szeretne. Én abban, hogy van egy Istenünk, aki igazgatja a világot. Nem ítélek el senkit azért, mert mást gondol, mint én, azt gondolom, mindenki és többek között én is, majd azért üdvözülünk, mert hiszünk Istenben. Azért sem ítéltem el senkit, hogy nem járt templomba, mindenki számol a lelkiismeretével és tudja, hogy mikor szeretne elmenni vagy nem elmenni a templomba. Azt gondolom, ez egy személyes dolog, illetve mindenki el tudja dönteni, mi a jó neki.

 

Azt gondolom, hogy a lelkészgyerekek élete soha nem volt egyszerű és ameddig ilyen a világ menete, soha nem is lesz olyan, mint a hétköznapi gyermekeké. Nem tudom, hogy ezt minek köszönhetjük, de megpróbálhatnánk nem elvárásokkal élni az embertársaink felé.

A szerző 2. éves kommunikációs hallgató a BBTE-n.

Comments