A minap került szóba a szerkesztőségben, hogy ki mitől fél, irtózik. Sokan azt hitték, hogy Annamari viszi a pálmát a lyukfóbiával, de nem, áh, dehogy. Jöttem én! 😊

Szóval igen, furcsa kimondani is, nemhogy leírni. Lábfóbiám van. Irtózom a lábaktól. Nem is kicsit, és nincsen kivétel.
Ha jól emlékszem, 4 éves lehettem, amikor egy idős néninél voltam látogatóban a családdal. A néni, mivelhogy nyár volt, nyitott papucsban volt, s a lábfeje egy része kilógott a papucsból, mint ahogy azt a legtöbb lábfej szokta csinálni. Én egész végig nem bírtam az amúgy kedves, ám idős néni szemébe nézni, mert folyamatosan a lábát vizslattam. Nem, nincsenek rémálmaim vele, de a kép azóta is élénken bennem él.

Aztán eltelt néhány év, és előre utáltam a nyarat, az úszást (mert egyik nyáron úszótanfolyamra írattak be a szüleim), hiszen annyi pucér lábat kellett látnom. Az úszásnál még szörnyebb volt, mert az úszómester lába a medence szélén volt, én meg amikor megálltam megvitatni, hogy mit kell még az úszástechnikámon javítani, farkasszemet néztem a lábával. Ez picit megterhelő volt. Azóta sem szeretek fürdőkbe járni, mert ahányszor meglátom a körömgombás lábakat a medence szélén, enyhe szédülés fog el. A fejemet sem teszem bele a vízbe. Klór ide vagy oda, a láb, ha érintkezik a vízzel, az nem jó.😊

Aztán évente egyszer eljön a nyár. Mindenki nagyon várja, és szereti. Alapjában én is. De… Ilyenkor valamiért mindenki késztetést érez arra, hogy minél lengébben öltözzön, s ez érvényes a lábbelikre is. Mindenki papucsban, szandálban flangál… Esztétikusan nagyon ronda a szandál és zokni keverék, s még durvább ennek a gumipapucsos változata, mégis én ezeket sokkal, de sokkal jobban preferálom. A kínai gumipapucs és a fehér zokni utcai viseletet én ajánlanám nagyobb divatháznak is. Már most is nyáriasra fordult az idő, így sokan voksoltak a papucs mellett, szerencsére a reggeli hidegek miatt még csak a bevállalósabbak. De nemsokára érkezik a nyár, s ezzel a pucérláb-szezon… Nem a kedvencem. Persze előnyben vannak azok, akik nem „élnek olyan nagy lábon”, tehát a nők, köztük van olyan, akinek egészen szép, esztétikus, rendezett lába van, és egészen jó a lábfejének a formája. Férfiaknak viszont soha. Szép férfi lábfejet még nem láttam.

Alapjában nem az egész lábbal van bajom, csak a lábfejével. Ha az nem lenne, a bokával, lábszárral jóban lennék. Nem szoktam elájulni, meg hisztirohamot sem szoktam kapni, tekintettel arra, hogy eléggé gyakran lehet látni embereket szandálban. És akik úgy érzik, hogy nincsenek megelégedve a lábukkal, azok bátran húzzanak zoknit. A zokninak komoly történelme van. Már az ősember is hordott állati bőröket a bokája köré tekerve, hogy védje a lábát a hidegtől, és a járás okozta kidörzsölődéstől. De a kötés tudománya is igen régi keletű: a legelső kötött ruhadarabokról az i. e. 3. évszázadból tudunk.

A mai zoknikhoz hasonló lábvédő első, az i. sz. 2. századból származó elődje egy egyiptomi sírból került elő. A gyapjúból készült alkalmatosság eleje a lábujjaknál kettévált, ezzel könnyítve meg a saruszíj beilleszkedését.
A sumérok bőrtalpat illesztettek egy textildarabhoz, az ókori görögök és rómaiak pedig gyapjú- vagy pamutszalagokat tekertek a lábuk köré.

Az 5. században egy templom mozaikjának tanúsága szerint már hordtak a mai zoknikhoz hasonló, a lábfejet és a lábszárat egyaránt védő, összefüggő ruhadarabot, ám ekkor az még csupán a magas rangú egyházi személyek viselete volt.
A középkorban vászonból, damasztból és brokátbból készültek a zoknik, melyeket a 12-13. században a férfiak az akkori alsónadrágokhoz rögzítettek (ebből alakult ki később a harisnya). (Forrás: http://www.mixonline.hu/Cikk.aspx?id=36627 )

Szóval láthatjátok, egy ősi találmányról van szó, és én nagyon szeretem a ránk hagyott értékeket megtartani. 😊

Természetesen érzem én is ennek a cikknek a fun-fact faktorát, mosolyogtam is a megírása közben. Sok ismerősöm pedig enyhébb röhögőgörcsöt kap, amikor meghallja, és ez érthető is. Neked van valami különleges fóbiád? Írd meg bátran nekünk a Hoppipollára! 

Comments